Meddig él velünk a kommunista diktatúra emléke? És mit kezdjünk vele, ha már nem tudjuk elfelejteni? – így fogalmazhatók meg röviden Kukorelly Endre Rom című könyvének alapkérdései. Pontosabb volna egyes szám első személyben kérdezni, hiszen a könyv mindvégig így és innen beszél közös történetünkről: már ezzel elhárítva a hamis közösségiség mítoszait és nyomasztó beszédmódjait. Ironikusan, önironikusan rákérdez arra, amit ma a térség legszívesebben elfelejtene, illetve amiről kínzóan ostoba önigazoló történeteket gyárt. Kukorelly Endre kikezdi ezt a fárasztó, önigazoló retorikát, ám a könyv beszélője nem áltatja az olvasót, hogy ő kívülálló lenne, aki már akkor is átlátott a szitán. Nem, csak éppen megőrizte ízlését és humorát, ami talán elég ahhoz, hogy hitelesen beszélhessen az ízléstelenség és kedélytelenség világáról. Ami nem csak a múlt.